Pátzay Pál "Fürdő után"

  IX. Magyar Képzőművészeti Kiállítás
Pátzay Pál "Fürdő után"
kisplasztika
1962N

Nofre-blog http://nofre-retro.blogspot.com/  
Kapcsolódó oldalak, linkek:

• Pátzay Pál műtermében

Pátzay Pál "Mese"

 IX. Magyar Képzőművészeti Kiállítás
Pátzay Pál "Mese"
kisplasztika
1962No

Nofre-blog http://nofre-retro.blogspot.com/  
Kapcsolódó oldalak, linkek:

• Pátzay Pál műtermében

•  
  
• 
  
•  
  
• 
  

Pátzay Pál "Nyár"

IX. Magyar Képzőművészeti Kiállítás
Pátzay Pál "Nyár"
kisplasztika
1962Nofre-blog http://nofre-retro.blogspot.com/  

Kapcsolódó oldalak, linkek:

• 
  

  Pátzay Pál műtermében

•  
  
• 
  

Pátzay Pál műtermében

Interjú Pátzay Pállal
Művészet, 1962. május
A cikk szerzője Illés Jenő

Aki csak egyszer is találkozott vele, megfontolt, szabatos beszé­dét hallgatta, meg kellett hogy érezze : figyelnie kell erre a kivételes szellemiségű emberre, mert akármit mond, abban rendszer van, bármiről nyilatkozzék, abban világos okfejtés, gondolati rend nyil­vánul meg, s mindezt oly kiérlelt bölcsességgel teszi, mintha esz­tétikai rendszerének, vagy a világról vallott felfogásának egy-egy leírt, végső biztonsággal megfogalmazott fejezetét olvasná. Ez a tiszta kifejezés azt jelzi, hogy szavaiban, írásaiban a gyakorlati alkotómunka és az elmélyült elméleti tanulmányok magas szín­vonalú és egyéni ars poétikává formálódtak, élet és művészeti el­vekké, amelyek meghatározzák, jellemzik életét és egyéniségét egyaránt. Ez a harmonikus, letisztult kifejezés érezhető alkotásaiban is, a szellemi egyensúly kap kifejezést a formákban, az a szigorú érzelmi és gondolati rendszer, amely egész életritmusát betölti. 

Ifjúkori műveiben, mint annyian, ő is a felfokozott gesztusokat kedvelte, hosszas és gyötrelmes művészi stúdiumok, elmélyedő munka, az anyag és a művészi kifejezés természetének megértése révén jutott el a kifejezés mostani biztonságához, klasszikus tiszta­ságához. Portréi elárulják; Pátzay bölcs, veszedelmesen okos ember, kivételes emberismerő, amikor vendégét vizsgáztatja, már úgy kérdez, hogy abból véleményét is kihallani, nem tájékozódik, inkább hipotéziseit ellenőrzi.


Ez a kutató szenvedély, az állandó alkotói készenlét jellemzi, érezni minden mozdulásán, hogy számára a világ az életöröm és a tanulmányok forrása. Nem élmények után lohol, kivárja, amíg az élmények felkeresik, s akkor érzékenyen magába olvasztja a jelenségek, színek, események egyszóval a valóság hatásait.

— Az élményt szándékosan felidézni nem lehet — ezzel kezdi vallomását. Az élmény mindig észrevétlenül lopakodik felénk, egy szobor is sok ezer élményből, emlékképből születik. Mindez feltételezi a memória érzékenységét, más oldalról, az emlékképek gyűjtése fejleszti az ember memóriáját. Az emlékképek hasznosítása pedig a memória által elraktározott világban segít rendet teremteni. Bennem sohasem a modell, vagy az egyszeri élmény indítja el közvetlenül a szoborrá formálódás folyamatát, egy szobrászati megjelenítés minden részlete mögött tengernyi hiteles emlékkép van, modellt ritkán használok fel közvetlenül, inkább akkor, ha egy erős elmozdulás okozta torzulatot külön is tanulmányozni kívánok. De tovább megyek négy lovasszobrot készítettem, de természet után még soha egy lovat sem rajzoltam le.

Kezdeti próbálkozásaim során öntudatlanul az életet akartam ábrázolni és nem a formákat, nehéz stúdium volt megismerni azt a testet, amin keresztül az élet megnyilvánul. Gyötrelmes küzdelem volt ez számomra, mert én tulajdonképpen az autodidaxis útjait jár­tam, arra kényszerítettem magam, hogy a téma és a kifejezés minden problémáját alaposan végiggondoljam, a művészet egész fejlődését ismernem kellett, hogy a jelen problémái közt eligazodjam. Mert az autodidaxis veszedelme az arányérzék gyakori hiánya, a kifeje­zés tisztaságának elvesztése, — gyakran elég egy mozdulat, egy erőteljesebb gesztus, és ami igaznak látszott kezdetben, konzek­venciájában már ne legyen az, egy torzulás hamissá tegye az egész alkotást. Az arányérzék feltétele annak, hogy a művészi kifejezésnek jellege, jelleme legyen.

(Szobrai egymás mellett sorakoznak a vitrin tetején, témák, mozdulatok, figurák különös gazdagsága halmozódott fel — így egymás mellett jellemek és kompozíciók serege nemegyszer évti­zedek távolából került egymás mellé. Ez az időbeli és tematikai interferencia mégis alig érzékelhető, ez a gyűjtemény harmonikus hangzásban szólal meg, mégsem érzünk benne monotóniát, mert minden egyes művét élvezetessé teszi a témafelvetés biztonsága és a kifejezés kiérlelt, határozott plasztikai rendje.)

-Azt vallom, hogy a művészeti tevékenység intenzív tevé­kenység, az alkotás elmélyedés ugyanannak a kifejezés irányá­ban. Vannak, akik az extenzív kiterjedést nevezik fejlődésnek és érdekesnek azokat tartják, akiknek több korszaka van, akik időben is könnyedén osztályozhatók. Én úgy érzem, amit csinálok, aként szólal meg, mint egyetlen akkord, amelyben lehetnek hangzásbeli különbségek, de a kifejezés stílusa ugyanaz.

A hagyományt éppen ezért nem úgy tisztelem, mint történelmi ereklyét, hanem mint hatékony, inspiráló erejű élményt, azt vallom, a művészet nem teóriákon, hanem példákon gördül tova. Úgy érzem, én nem fej­lődtem, megpróbáltam mindent kihallani abból az időből, amelyben élek, ha valami újat tudtam adni, az boldoggá tehet, mert külön értéket egy művésznek csak az adhat, ha a készen kapott hagyo­mányhoz valamit hozzá tud tenni.  Szerintem  stílusa nem egy embernek, csak egy korszaknak van.

Természetesen a kor stílusá­ban léteznie kell, érződnie kell a sajátos kifejezési rendszernek, de ez soha nem lehet a modorral azonos. A modor különben diszk­valifikálva  van,  alatta a sztereotip kifejezést, monotóniát értjük. Soha nem volt szándékomban az, hogy különös legyek . . . Életem jelentékeny   részében   foglalkoztam   művészettörténettel,   ennek dacára sohasem volt  egy kizárólagos  szerelmem, kétségtelen,  a görög művészet kitörölhetetlen élményként hatott rám mindig, csodálom benne a kifejezés szabatosságát, a formák általánosító erejét és életszerűségét.

—  Kedélyemmel is rokon ez a szemlétet, mindig, megrendíthetetlenül tudok gyönyörködni az életben, a szép élménye számomra az élet különös ajándéka, s hihetetlen boldogság a valóság jelensé­geiben való elmerülés. A szépség az élet különös produktuma, s szerintem nem azt kell keresnünk a valóságban, ami torz, ami esztétikailag is csúnya, azt vallom, hogy életigenlés és formaszépség szigorúan együvé tartoznak.

(Pátzay Pál a művészi formálás gyakorlatának esztétikai meg­fogalmazásában is hallatlanul tudatos művésznek mutatkozik, szóban éppúgy, mint szoborban a kifejezés egzakt pontosságára törekszik. Egy különös ritmusban megjelenő figurát mintáz éppen. Egy patakban ruhát mosó asszonyt ábrázol a szobor, a mozdulat dinamikáját és formai rendjét egyesíti a megjelenítésben.)

— A szobor megalkotása tulajdonképpen az anyaggal való birkó­zásnak a története. Az anyagellenállás legyőzésének a drámája. A szobor, térfoglalását meghatározó ütemes rend révén válik tel­jessé, térfoglalásának artikulációja révén, amint a határtalan térből a mélyülés bizonyos üteme szerint felületei által elhatárolódik. A szobor — vizuális költemény, testes kép, nem illusztrál, hanem megjelenít, összegez. Ezért különbözik például a színészi emberáb­rázolástól, mert a színész mimikai cselekvése térben lefolyó törté­nés, a szobrásznak pedig a lelkiállapot vagy a cselekvés tükrözését egyetlen képben kifejezéssé sűrítve kell megformálnia.

Azonnal hozzá kell tenni, sok kép, meg szobor készül jelentékeny ábrázolói ügyességgel, mégsem igazi műalkotás. Ami a műalkotást az ábrá­zolókészség ügyes mutatványaitól megkülönbözteti, az a műalkotás megjelenítő ábrázolásában életrekelt képalkotó eszme, valami érzékletességben kitáruló minőségi mozzanat, emberséggel megra­gadott és kifejezett életteljesség.

Szeretném a hangsúlyt a kifejezés eszmeiségére tenni, mert a formaelemek a művészi kifejezés révén teremtenek a nézővel kapcsolatot. A vizuális élmény így kelthet eszméltető emberi tartalmakat. A műalkotás áramköre a műélvező tudatában zárul be, s a befogadó tudat nélkül a mű bizony semmit sem adhat. Mert a szobor is lehet eszmét teremtő ábrázolás — mi sem lenne értelmetlenebb, mintha eszméletünknek csak verbális tájékait tartanók értelmesnek, elmemozdítónak.
A beszéd csődjét mindannyian tapasztalhattuk életünknek éppen a nagy pillanatai­ban, amikor rá kell jönnünk, hogy sorsdöntő élményeink milyen kevéssé fejezhetők ki szavakkal. A kifejezésben megjelenő gondolat világossága, egyértelműsége és plaszticitása szükséges ahhoz, hogy a mű és a műélvező közt kontaktus teremtődjön.
Mert enélkül a befogadó tudat nélkül a mű pusztába kiáltott szó maradna, jelen­tőség nélküli magánbeszéd. Persze e hatás fontos tényezője a szobor térfoglalásának rendje is, a szobor hatása függ a térbeli elhelyez­kedésének mikéntjétől is.

(Pátzay Pál sokat foglalkozott a tér és a szobor, a mű és a környezet problémájával. Egy-egy szobra, mint például a székesfehérvári   lovasszobor, azért is hat olyan elemi erővel, mert a tér legdrámaibb pontján szólalhat meg.)

— A térbeágyazódást is sokféle tényező határozza meg, az indulati tényezőnek is fontos szerepe van ebben. Az említett lovas­szobor téglány légtömbben helyezkedik el, minden téri helyzetben távolsági és közelségi nézőpontjai sajátos foltban jelennek meg. Sikerült megoldani, hogy a térnek egy olyan pontján csatlakozzon valamely épülethez, amely az egész téralakzat legfőbb architek­túrái bizonyossága. Itt azonnal el kell oszlatnom egy félreértést.

Különbséget kell tenni architektúra és építés között. Az előbbi az anyag és a funkciójából keletkező formanyelvet jelenti, az archi­tektúra fogalmán építési erők működését kifejező jelképrendszert kell értenünk, más szóval: az anyag törvényeivel meghatározott esztétikai, kifejezési formanyelvet, így hát nem minden építmény formai megjelenítése nevezhető architektúrának, hanem csak az, amelyik a meghatározásunk szerinti szimbolikává formáltatott. Azért beszélek erről, mert a szobrászat és az építészet viszonyában rengeteg elméleti és gyakorlati tartalmú zűrzavar uralkodik. Ugyan­is az építészet a szobrászától és a festészetet elsősorban egy megha­tározott feladatra alkalmazza. Szolgálatába állítván, sajátos felté­teleivel kimért szerepet töltet be velük. De minthogy szerintem a képalkotás nem maradhat az építészeti erők igézetében, a termé­kenyítő hatás ellenére sem, kell, hogy a szobrászati eszme is archi­tektúrát teremtsen.

A szobornak tehát nem ábrázoló jellegében kell az architektúrához rokonulnia, hanem térfoglalása ütemében, vagyis téri mivoltában, amelyben eredendőleg úgyis egyek. Egyéb­ként is az építészet számára az ábrázolás formái éppen a másmilyen kifejezés okán értékesek. Sajnos az építészet manapság több olyan efemer jelentőségű építéseket produkál, mint például a kiállítási pavilonok reklámépítményei, amelyek a kiállítás tartamára jönnek létre, tákolt jellegűek, korlátlan szeszéllyel létrehozottak, hogy mint a plakát, feltűnőek legyenek. Ezek az építési formák nem is fognak architektúrává válni, hiszen az emberi lakás, a társadalmi szükségletet kifejező és kiszolgáló építmény adja csak meg az igazi jelleget az építészetnek. Sajnos ez a jellegtelen építészet nem mindig számol a szobrászi kifejezés különös adottságaival, inkább ornamentális igényt támaszt.

Értem és tudom, hogy minden művészi korszak végén a művészi formálás sajátságainak az ismétlődéséből kalligrafálódik annak a korszaknak az ornamentikája. Úgy látom, mostanában öntudatlanul is egyre kiteljesedőben van az ornamen­tikává alakulás. Az építészet örül ennek, mert az ornamentikát architektúrailag nem kell indokolni. A zavar onnan adódik, az ornamentika azt a látszatot akarja kelteni., hogy ez azonos értékű tény azzal, amit az igazi alkotóművészet jelent az emberi kifejezés világában.

(Úgy látom, ezekben a szavakban is kifejeződik a művész végtelen hite a szobrászi megfogalmazás értékében. Az érdekelt, hogy a plasztikában milyen anyag és formálási problémák vonzották.)

— Abból kell kiindulni, hogy a szobor nemcsak kép, ábrázolás, hanem tárgy is. S ennek sajátos egzisztenciája van, amit az anyag determinál. A szobrászati eszközök puritán volta, majdnem szimplasága kényszeríti tehát a szobrászt, hogy a plasztikus kifejezés alapvető hatóelemeit intenzíven kiművelje. Hogy ismerje az anyag sajátos kifejezési lehetőségeit.

A kőszobor tömörsége azért izga­tott, mert a tömbszerűség az állandóság érzését szuggerálja, jelleg­zetes szoborszerűséget ad. De nagyon nehéz feladat, kellő gyakor­lat nélkül túl hosszadalmas munka. Foglalkoztam a fával is.

A fa anyaga bonyolultabb megmunkálást igényel, szálassága sok gondot okoz, viszont olyan effektusokat ad, amit mással nem lehet kifejezni.

De az én természetemnek legjobban a bronz felel meg, a fémszerűség izgalmas áttörtsége, a fém sziluettet adó vonalai, a térbe való elhelyezkedés szabadsága, a mintázás közvetlenségét leginkább megtartja. De nem vetem meg a terrakotta lehetőségeit sem, az Úr városi ásatásoknál három anyag került elő sértetlenül: a cserép, az arany és a szurok. Ez is meggyőzött arról, hogy az ége­tett anyag örökéletű.
(Portré-sorozatai, a lélekrajz mélységével, a jellemábrázolás biztonságával fogják meg a szemlélőt. Sok portrét készített élete folyamán — életművében kétségkívül különös rangot biztosítanak maguknak az általa létrehozott portrék).

—  A portrék felé egyrészt a praktikum vezetett, másrészt az ember iránti szenvedélyes érdeklődés. Én ha valakivel találkozom, rögtön tudom, hányadán állok vele és éppen ezért izgat, hogy az emberről   való   gondolataimat   ki   tudom-e   szoborban   fejezni. Minthogy a portré   egyszeri és egyetlen előfordulása a személy­nek, a jellemzés   lényeges  kiemeléssel  jár,   nagyobb   mértékben igényli a túlzást. Túlzás nélkül mondhatom, ritka a jól jellem­zett szobor.

(Művészeti elvei, már az eddigiekből is kitetszik, rendkívül vilá­gosan megfogalmazottak, sajátosak. Amikor mintegy összefogla­lásul megkérdezem, mit tart rendkívül fontosnak, hangsúlyozandónak ebből, szenvedélyes hangon válaszol.)

—  A mostani zűrzavarban rendkívül fontosnak tartom a hagyo­mányokra való építést. A művészet hagyományaihoz, nagy példái­hoz való ragaszkodást. Ezért is vezet engem a szabatos formálás eszménye és a közérthető összefoglalásokhoz, az általános értelmű témákhoz való ragaszkodás. Mi gyakran összetévesztjük a középutat a középszerűséggel. Mindenki valamely szélsőséghez tartozva érzi magát igazán jól és retteg attól, ha az élet által feladott helyzetek közepén halad át, akkor középszerűnek minősül. Holott a nagy példák azt bizonyítják, hogy azok jutottak legmesszebbre, akik a kor feladatainak mintegy a közepén haladtak. Az absztrakcióban azt vetem el, ami az emberi, művészi kifejezés közlésjellegét hagyja el és magánüggyé teszi azt a tevékenységet, amit művészetnek akar elnevezni. Itt van például egy kép, Zadkin szobrát ábrázolja, a címe :   1940. május, Rotterdam lerohanásának állítana fájdalmas emléket. De ahogy teszi, az tiszta szélhámosság, hiszen ha a szob­rászatból eltűnik az értelem feszültsége, ha megszűnik a művészet, mint az emberi érintkezésnek kialakult formája, akkor megszűnik az értelem. Nem tudom elképzelni, hogy az ilyenfajta ábrázolások valamifajta kontaktust teremtenek „a mű" és a szemlélő között.

—  Szeretném azt is hangsúlyozni, hogy a közérthető összefog­lalások keresése közben még a közhelyektől sem félek, azt tartom, vannak ábrázolások, témák, amelyek több korszakon át életben tudnak maradni, meg tudnak telni új tartalommal. Mert ha a köz­helyet sikerül megtölteni új tartalommal, ez feltétlenül új megfo­galmazást is jelent és ezzel eltűnik a kifejezés monotóniája, érdek­telensége.

(A IX. Magyar Képzőművészeti Kiállításon két szoborral sze­repel. Az egyik Nyár címmel kévét hordó asszonyt ábrázol, a másik, a Mese című egy falusi lánykát.)

—  Mindkettő tulajdonképpen úgynevezett életkép téma, szá­momra az a nagy kérdés, hogy ezen az életképen túl tud-e mutatni, tud-e olyan horderejű lenni, hogy a nyár, a bő termés örömét és megelégedettségét is ki tudja fejezni. Sőt így is megfogalmazhat­nám :   tud-e monumentuma lenni annak a jelentőségnek, amit ábrázol. A másik szobrom falusi lánykát ábrázol, aki mesét hallgat. Számomra itt az a kérdés, tudja-e a szobrocska azt a vonzalmat felkelteni,  amit egy mesterkéletlen lány gesztusa iránt érzünk. A Nyár című szobrom ilyen irányú tanulmányaim összefoglalása.
Kompozíciós szempontból az izgatott, hogy ez az egy síkra, egy lényeges nézetre épülő térfoglalás a vízszintesen helyezkedő tömeg és a tömeget támasztó testnek a formai kifejezése tükrözi-e ezt a formálási szándékot? Ez  a megfogalmazás  egy közbülső  etapja ez irányú kísérletezéseimnek, ezt a témát nagyban is meg akarom csinálni, ez is egy lehetőség lesz arra, hogy ugyanazt a feladatot újra megcsináljam, talán mindig jobban.

(Ezt a megszólalást is bizonyosan legalább olyan érdeklődés kíséri, mint a fentebb elhangzott vallomást. Mert hallatlan izgalom figyelni ezt az okos embert, aki önmaga cáfolja meg azt a tételét, amit Rodin beszélgetéseinek előszavában írt mondván : „A kép­zőművészetekről . . . maguk a művészek a legritkább esetben szólalnak meg, mert megbénítja nyelvüket az a közvetlenül a gya­korlatban átélt bizonyosság, hogy a képzőművészetek lényege, vizuális tartalma szavakkal kifejezhetetlen. így a képzőművészetek­ről formált köztudat közvetett és kevésbé szakszerű." Talán a fentebb elmondott gondolatai is dokumentálják a művész esztétikai kitárulkozásának lehetőségét és művészi izgalmát.) Illés Jenő

Kapcsolódó oldalak, linkek:

•   Álló leány 
• Pátzay Pál "Nyár"
  
• Pátzay Pál "Mese"
  
• Eltüntetett ember eltüntetett szobra (Pátzay Wallenberg-emlékművének kálváriája)
  
  Pátzay Pál, Kapuvár szülötte készítette az első Wallenberg-emlékművet a világon. A történelem éles kanyarjainak köszönhető, hogy aligha van Magyarországon még egy olyan szobor, amely ilyen kalandos pályát tudhatna magáénak, szimbolikus szinten megismételve ezzel a svéd követségi titkár tragikus sorsát.

   

Sopron, "Két mór-ház" képeslapon

Sopron legrégebbi lakóháza ez a kellemes arányú épület. Nofre-blog
http://nofre-retro.blogspot.com/
Zsabokorszky Jenő fotográfiája régi képeslapon.

Kapcsolódó oldalak, linkek:

• Nagypál Judit (1924-1980) soproni munkássága
  Hosszú évek óta folynak a soproni történeti Belvárost körbeölelő, római alapokra épült középkori várfal kibontásának és bemutatásának munkálatai. Félő, hogy csak kevesen tudják: az ötlet Dr. Kiss Tiborné Nagypál Judit építésztől származik. Az építésznő elképzeléseink megvalósítását sajnos nem élhette meg: 1980. december 4-én, munkahelyén, egy nemzetközi tudományos ülésen lett rosszul: a váratlan halál hivatalában érte.
  
  Nagypál Judit a diploma megszerzése után az Országos Műemlékvédelmi Hivatal munkatársa lett: élete során ő mindvégig hűséges maradt e hivatalhoz és a műemlékvédelem ügyéhez is. Előbb Sedlmayr János építész munkatársa volt: kezdetben a Fabricius-ház helyreállításában segédkezett. Első önálló munkája a Hátsókapu 2. számú ház helyreállítása volt (1961-1963). Az ő nevéhez fűződik a kedvelt �ézár-pince� kialakítása. A Bástya utca 42. számú �sernyős-ház�/a> első felújítása is az ő feladata volt. (Ma bizonyára szomorúan tapasztalná, hogy az ősi fák között, meghitt kerti környezetben álló épületet utak veszik körbe: eredeti hangulatából alig maradt meg valami.) Tervei alapján újították meg 1966-ban a Két mór-házat.

http://www.cyberpress.hu/article.php?id=3733

• A Szent Mihály u. 9-es számú földszintes ház a ,,Két mór ház", ritka szép példája a népiesbe hajló barokk építészetnek. Ez egy kapuval egybekapcsolt kettős ház. A kaput két korinthoszi csavart oszlop keretezi, a tetején egy-egy mór alakjával. Az ikerház kőkeretes ablakai fölötti oromzatok hullámos széleit angyalkák díszítik, csúcsain pedig Szent Rókus és Szent Flórián feje látható. Az oromzat közepén dús mintázatú félköríves fülkében Mária és Szent József szobra áll.

 N 47° 41,421' E 16° 36,022' [GCKOR+Két mór ház]

 http://www.geocaching.hu/caches.geo?id=2066

• A "Két Mór" ház barokk homlokzata, Szent Mihály u.9.
  Baroque facade of the "Two Moors" House, St Michael Street 9
  Barockfassade des "Zwei-Mohren-Hauses", Szent Mihály Gasse 9
  
  

 http://w3.sopron.hu/intranet/intranet/kepek-duics/duics-kult.html

• 

 http://www.panoramio.com/photo/8214078


http://index.sopron.hu/bcs/Becsikulv.html
http://bdeg.sopron.hu/bdeg/archiv/hsopron.htm

Passuth Krisztina művészettörténész

Az előző bejegyzésben felidézett 1970-es alapos elemző írás, és kritika szerzője Passuth Krisztina.

Illő, hogy több szó essen itt róla. Különös véletlen, hogy mostanában került a kezembe ez a régi "Tükör", amiben a cikket találtam, már 2-3 hete várakozott felcetlizve a szkennelésre.

2010/03/15 - Széchenyi-díjat adományoztak  a közép-európai összehasonlító művészettudomány terén végzett kutatómunkájáért és a magyar művészet külföldi népszerűsítéséért Dr. Passuth Krisztina művészettörténésznek, a művészettörténeti tudomány doktorának .

A vele készült érdekes  riportot itt lehet elolvasni a http://kultura.hu oldalán:

"Már nem vártam ezt az elismerést, ezért nagyon nagy örömöt jelent nekem, hogy megkaphattam a Széchenyi-díjat. Úgy gondoltam, hogy ebből én már ki fogok maradni" - mondta Passuth Krisztina művészettörténész, aki a közép-európai összehasonlító művészettudomány terén végzett kutatómunkájáért és a magyar művészet külföldi népszerűsítéséért vehette át hétfőn a díjat.

„STÚDIÓ 70" - fiatal képzőművészek kiállítása

.A "STÚDIÓ 70" - fiatal képzőművészek kiállítása
Passuth Krisztina beszámolója, kritikája a Tükör című hetilap 1970. áprilisi számában:

„STÚDIÓ 70"
FIATAL KÉPZŐMŰVÉSZEK
KIÁLLÍTÁSA
„A mostani tárlaton láthatjuk, hogy vannak, akik már érett alkotók, s tárlatról tárlatra váltak differenciáltabbá; és vannak, akik te­hetséggel felvértezve most indulnak a nem könnyű pályán" — írja a katalógus ünnepé­lyes bevezető szövege.

A Stúdió mintegy tíz éve indult, kezdetleges körülmények között, rossz kiállítási lehetősé­gekkel. Ma Budapest egyik legjobb kiállító helyiségében, az Ernst Múzeumban, szép, ele­gáns rendezésben mutatkozhat be. Ez kétség­kívül nagy eredmény, de kérdés, vajon a mű­vek is ilyen eredményeket mutatnak-e fel. Kérdés, hogy indokolt-e a katalógus ünnepé­lyes beköszöntője, jogosultak-e a dicséretek.

A Stúdióra a kezdet kezdetén még kevesen fi­gyeltek, inkább csak azok, akiket speciálisan a fiatalok törekvései érdekeltek. Később vi­szont, néhány éven át, az érdeklődés közép­pontjába került. Indokoltan. Mert akkoriban itt a valóban izgalmas, problematikus, kísér­letező, egymással ellentétes tendenciájú képe­ket és szobrokat lehetett látni, s a Stúdió messze túljutott azon, hogy fiatalok próbaki­állítása, pályakezdők félénk bemutatkozása legyen. Erőteljes, határozott, sokszor egészen érett művek kerültek a közönség elé, amely hálásan fogadta őket a műcsarnoki tárlatok évről évre ismétlődő hagyományos unalma helyett.

Ezzel szemben most, ezen a jubileumi Stúdió­tárlaton, éppen ez a jól ismert Műcsarnok­hangulat fogad. A középszer olyan erős, olyan átütő, hogy még a valóban eredeti alkotások, végiggondolt és szuggesztív művek is szinte felszívódnak a többiek tömegében, s alig le­het rájuk találni. A legszomorúbb, hogy — különösen az első termekben — kiállított fest­mények mennyire hasonlítanak egymásra.
Nemcsak az a baj, hogy emlékeztetnek Domanovszkyra vagy másokra, hanem, hogy egy­mástól sem különböznek. Mintha példaképei­ket is kollektíve választanák, hogy még en­nek a választásnak a felelősségét és veszélyét is csökkentsék.
A vásznak szürkében szürkén oldott tónusa lépésről lépésre visszatér — mintha a kiállí­táson való részvétel feltétele lett volna ez az uniformizált szemléletmód. Persze, a hatások azért árnyaltabbak is: Bernáth Aurél Riviérá­jának reminiszcenciájával éppúgy találkozunk, mint Lakner László sajátos test-ábrázolásai­val — s szinte mindegy, hogy az induló mű­vész Bernáth vagy Lakner nyomába akar lép­ni, ha ennyire nem tud magának önálló vilá­got teremteni.

 S a szobrok most már nemcsak Borsos Miklós zárt, tiszta formáit, hanem a fiatalabbakat, Samu Katalint és másokat is követik.
A hagyományok átvétele, kiérlelése nemcsak nem káros, de kifejezetten szükséges is a to­vábblépéshez. De itt ez az átvétel valahogyan nem hat meggyőzően — mintha a fiatalok szándékosan a járt utakat keresnék, mintha eleve nem is akarnának saját hangjukra rá­találni, s különösebb belső meggyőződés nél­kül szegődnének egyik vagy másik már elis­mertebb mester uszályába. Emellett, úgy tű­nik, nem egész eddigi működésüket reprezen­tálja az itt kiállított három-négy alkotás, ha­nem mintha ezek kifejezetten erre a kiállí­tásra készültek volna, s izgalmasabb, egyé­nibb, őszintébb műveik pedig a műtermekben pihennek.

Az az érzésünk, hogy ugyanezek­nek a fiataloknak a munkáiból egy egészen más jellegű kiállítást is össze lehetett volna válogatni, ha ők maguk nem érezték volna mintegy kötelezőnek az uniformizált szemlé­letmódot, a szürkébe oltott posztimpresszio­nizmust, az elnagyolt, kőbe vésett anya-gyer­mek-ábrázolást ...

A középszerből is kiemelkednek azonban mű­vek, amelyek ilyen vagy olyan módon önálló stílusra tartanak igényt. Meglepően érettnek hatnak Garabuczy Ágnes festményei, finoman oldott felületekkel, távoli ikon-inspirációjuk­kal. Csáji Attila kis képei ezüstös, változatos felületükkel új élményt nyújtanak. Érdekes és mindenképpen dekoratív, humoros hatású Ga­lambos Tamás ruha-kompozíciója és az ugyan­csak naiv imitációjú Zoltánfi István Triptychon-ja. Vajda Lajos hagyománya jó érte­lemben támad fel Kováts Albert tiszta, érett kompozícióján és különösen harmonikusan megoldott fotómontázsain. Rendkívül erőtel­jesek, szellemesek és, éppen groteszkségük ré­vén, meggyőzőek Kő Pál kicsi, eleven szobrai. Magától értetődően egyszerű formákkal, és mesterségbeli tudással lep meg Bohus Zoltán üveg-kompozíciója és krómacél domborítása.
Az érem nyújtotta lehetőségeket újszerűen aknázzák ki Asszonyi Tamás és Ligeti Erika munkái.

A dadaizmus világát idézi távolról Záborszky Viola festménye, míg Kóka Ferenc képei elmosódott színvilágukkal atmoszférát teremtenek. Szépek a zománc-művek, különö­sen Kátai Mihály és Mayer Berta alkotásai.

A grafika aránylag nagyon szegényes: miután néhány igazán kitűnő grafikusunk van, s a magyar grafika átlagszínvonala is feltehetően magasabb a festészeténél vagy szobrászaténál. Itt azonban inkább a kiúttalanság látszik. At­tól még nem lesz modern vagy szuggesztív egy nyomat, ha nagy, fekete foltok tarkítják, s viszont a túlzott aprólékosság sem kelthet önmagában meseszerű, álomvilág-hatást.
Az összképet tehát sok egyéni szín, egyéni íz tarkítja, csak sajnos, ahhoz nem elég, hogy a kiállítás, bármilyen módon is, az átlagoson valamivel túlemelkedkjék.

(Passuth Krisztina)

Kő Pál - Boronás

A "STÚDIÓ 70" - fiatal képzőművészek kiállítása
Passuth Krisztina cikkének illusztrációja a Tükör című hetilap 1970. áprilisi számában:

Szobrok a szabadban - Nagyatád

Az Ország-Világ ( Szénásy Éva) cikke 1982. november 24.

Szobrok a szabadban
A világon az elsők között nyílt meg 1962-ben — éppen húsz esz­tendeje — a Fertő tó ausztriai partján fekvő St. Margaret-i sza­badtéri szobrász alkotótelep. Kari Prant kezdeményezése szerte a világon követőkre talált, így nyílt meg nálunk 1970-ben a vil­lányi alkotótelep, ahol a közel­ben fejtett mészkövet dolgozzák fel a szobrászok. 1975-ben Nagy­atádon hoztak létre a külföldi és a hazai művészek számára fafa­ragó tábort.

Egymillió képzőművészetre
Nagyatád évente egymillió fo­rintot és a határban tízhektárnyi területet ajánlott fel a képzőmű­vészet „oltárán" . Kevés város di­csekedhet azzal, amivel a hely­beliek: nemcsak a képzőművé­szet ápolására fordított pénzről van szó, hanem arról a kedvről és lelkesedésről is. amellyel a nagyatádiak hozzáláttak — tár­sadalmi munkában — az alkotó­ház felépítéséhez. Alig néhány hónap leforgása alatt készült el, közművesitve s az odavezető út kiépítésével együtt, a Rinya men­ti művésztelep. A Magyar Képző­művészeti Szövetség részéről ifj. Szabó István, Makrisz Agamemnon és Bencsik István segédke­zett a külföldi és a magyar mű­vészek meghívásában. A tavasz­tól őszig tartó szimpóziumokon megfordult a többi között Vilt Tibor. Szőllőssy Enikő, Farkas Ádám, a külföldiek közül a Pá­rizsban élő, argentin származású Raoul Gomez, a francia Jacques Nenaud, a japán Isei Amemiya és Nishizawa Akira, valamint a finn szobrásznő, Marja Liisa Maki Pentilla is.  A szobrászok színt, hangulatot vittek a város­ba, s hamar elfeledték a telep gúnynevét, a „forgácstelepet".

Európa közepe
Néhány esztendővel ezelőtt Amerigo Tot is megfordult Nagyatá­don. A világhírű magyar szárma­zású művész már a szimpózium hírére érkezett. „Szívesen dol­goznék itt" — mondta Amerigo Tot, majd hozzátette: „Nagyatád — Greenwichtől számítva — Európa közepe".
— A legnagyobb csoda — mondogatják a helybéliek —, hogy a belga, vietnami, olasz, francia, japán, kubai, cseh vagy bolgár szobrászok felülnek a re­pülőgépre, a vonatra, s itt randevúznak a Rinya mentén, a réten.

A tíz hektár már kevésnek is bizonyult a szoborparkban felál­lított ötvennégy mű számára. A művésztelep területéhez hozzá­csatoltak még hat holdat, hogy a közeljövőben készülő alkotások­nak legyen elegendő tere. Az idén öt új nagy plasztika ké­szült: Rezo Hasszia grúz szob­rász hatalmas tömbből faragott Múzsája. Tomas Kocsev bolgár művész Nocturne című alkotása, Pál Mihály kompozíciója, a Kék­szakállú herceg vára; Lóránt Zsuzsa Szent György című szob­rát, Schéner Mihály hatalmas fi­gurás ökrösszekér-kompozícióját is itt készítette. Farkas László napórát konstruált. A skálázása még hátravan, de a pontos időt így is le lehet róla olvasni.

A legtöbb szobor úgy készül, hogy a tájba illeszkedjék. A Kéksza­kállú herceg várát Pál Mihály valószínűleg a jegenyék közé állítja. A lombok között sejtelmes fény vetődik reggelente majd a harangszerű nők s a nőszerű ha­rangok robusztus, mégis kecses alakjára.
A Rinya mellett, mintha ríná­nak a fák, sóhajtozik, lélegzik az erdő. A fák alatt Ady József ro­mániai szobrászművész Békepad­ja „medvevadászat" utáni pihe­nőhelynek tűnik. Egy másik kompozíciója a domboldal leg­szélén áll, s a tízemeletes házak fölé nyúlik. Egy hatalmas madár — legalább tízméteres — éppen az erdőből szeretne kirepülni. Deim Pál minden értelmetlenül elpusztult ember számára emelt emléket. Gulyás Gyula tojásfáját az erdőbe, a fák közé „ültette" A madarak most éppen Noé bár­kája fölött szállnak. A szobor­kompozíciók között, készült forgó, mobil alkotás is, mint amilyen a tó partjára tervezett vitorlás. A júliusi szél azonban alaposan be­lekapott a vitorlavászonba, s megpörgette. Akárcsak a munka végén a darukat, a szépen ma­gasba ívelő kompozíciót sem kö­tötték ki, ezért úgy forgott, mint a ringlispil a réten. Szerencsére a forgószélnek nem volt akkora ereje most, mint a tíz esztendő­vel ezelőttinek, amely arrébb tett a mezőn egy kombájnt, s leskalpolta több ház tetejét. A mosta­ni szél csak ezt az egy szobrot törte derékba, a belga Fernand Vanden Plancken Üzenet című szobrába pedig belevágott a vil­lám.

Harmónia az emberben
A bolgár Tomas Kocsev szobrai a Szófiai Nemzeti Múzeumban láthatók. A kortárs művészek ki­állításán is szerepelt, mielőtt Nagyatádra érkezett. Útjára el­kísérte leánya és felesége, Mária Korcsopolus görög—román szár­mazású textilművésznő is.
—  Mindketten        Kolozsvárott végeztünk a főiskolán — mondja a bolgár művész. — Nagyatádon még nem jártunk.  Mielőtt mun­kához    láttam    volna,    rengeteg vázlatot készítettem. Ez amolyan szenvedélyem,, gimnazista korom óta.  Minden  este  rajzolok,  váz­latokat készítek, amiket többnyi­re széttépek.   Jó,   ha  ezeknek  a rajzoknak    az    egynegyede meg­marad.     Amikor    hozzálátok     a munkához, többnyire vázlat nél­kül dolgozom. Most is így készí­tettem el Nocturne című szobro­mat.
Rezo Hasszia Tbilisziből érke­zett. A 34 éves fiatalembernek már több szobra található a grúz főváros közterein s múzeumában.
—  A követ, a bronzot és a fát egyaránt szeretem — magyaráz­za. — Mostanában  a fa érdekel. A      faszobrászatnak     Grúziában nagy hagyományai    vannak.    Az elvont témákat kedvelem,    de   a forma és az anyag harmóniájára törekszem.
Rezo Hasszia Múzsája, ez az el­mélkedésre hívó, több méternyi alkotás most nyeri el végső for­máját. A legigényesebbnek tar­tott elnagyolási munkákat leg­többször nem is a szobrász, ha­nem valamelyik asszisztens fe­jezi be. Wirth Ferenc asztalos Schéner művén dolgozik, s itt működik Czink János ácsmester, ő a Délgép vízügyi vállalatától érkezett.

— Az anyag ingyen van, a munka társadalmi — fűzi hozzá Czink János, mintegy feleletkép­pen arra, hogy kik segítik: az al­kotótelep fenntartását. A Danuvia IV-es gyártelepe a műalkotá­sok fémszerkezeteinek megmun­kálásában, a Délgép dolgozói a legtöbbször a betonalapozásban, a Volán Vállalat, a Cérnagyár és a Komfort Ipari Szövetkezet pe­dig az anyagmozgatásban, szállí­tásban nyújt segédkezet Az al­kotótábor karbantartóinak gyak­ran segítenek erdészeti dolgozók és kiskatonák is.

Műhelykiállítások
A szoborparkban felállított, há­rom méternél magasabb plaszti­kák közül ifj. Szabó István kop­jafája. Mészáros Mihály Dózsája és Deim Pál emlékműve az 1977-es middelheimi biennálén — Antwerpen — került kiállításra. Nagyatádon minden év szeptem­berében műhelykiállítást rendez­nek a meghívott művészek kis­plasztikáiból. Az elmúlt évek ter­mését bemutatták már a buda­pesti Zichy-kastélyban, a Csili Galériában és az Óbudai Műve­lődési Házban is. Mint Bódy Ág­nes, a művészteles vezetője el­mondta, tervezik a nagyobb szob­rok utaztatását, kiállítását is. Három esztendőn keresztül, éven­te válogatva állítanak majd ki szobrokat a Rege szálló parkjá­ban. A zánkai és a fonyódi út­törőtáborban már felállították a nagyméretű játszóplasztikákat.
Aki Segesd felől az országúton érkezik, először nem lát mást a dombok közé bújt városból, mint a kórház tetejét s a templom tor­nyát. A nagyatádiak büszkén emlegetik, hogy ma már sikerült kitolniuk a határt: a három tíz­emeletes ház sok családnak meg­oldotta az égető lakásgondját. Messziről is látni a várost — s a faszobrászok nyolcvan-százesz­tendős tölgyekből faragott reme­keit.                          SZÉNÁSY ÉVA

térkép

Pál Mihály (ifj)

Pál Mihály (ifj) szobrász Nagyatádon (1982)

 

• Pál család

Samu Katalin szobrász

Samu Katalin
kiállítási katalógus - 1964
Hódmezővásárhely, Tornyai János Múzeum

KIÁLLÍTÁS
A VÁSÁRHELYI TORNYAI JÁNOS MÚZEUM RENDEZÉSÉBEN
A KIÁLLÍTÁSI ANYAGOT ELBÍRÁLTA
CSOHÁNY KÁLMÁN
RIDOVICS LÁSZLÓ
KISS KOVÁCS GYULA
KISS SÁNDOR
A FÉNYKÉPEKET KÉSZÍTETTE: ÉGETŐ JÁNOS

Samu Katalin bevezetője:

"Mert művészet nincs, ha mintája nincsen,
s barát barátban él tovább: ha arcát akarom,
a te arcod kell kivésnem."
(Michelangelo)

1934-ben születtem Hódmezővásárhelyen. Iskolai éveim túlnyomó részét is itt töltöttem. Érettségi vizsgát Budapesten tettem. Utána a Képzőművészeti Főiskolára kerültem, ahol egy évig Mikus-növendékként, majd az Iparművészeti Főiskolán Borsos Miklós tanítványaként folytattam tanulmányaimat. Itt szereztem diplomát 1958-ban, azóta Vásárhelyen élek és dolgozom.
Nofre-blog
http://nofre-retro.blogspot.com/
A kiállított anyag a főiskola befejezése óta eltelt évek munkáinak java része, önálló kiállítással most jelentkezem először a vásárhelyi Tornyai János Múzeumban.
Szobraim és rajzaim a Vásárhelyen élő emberekről és állatokról készültek. Ismerem őket, közöttük nőttem fel, sok élményt nyújtanak számomra. Éppen ezért tartottam kötelességemnek, hogy itt mutassam be először munkáimat, melyek létrejöttéhez az itt lakó emberek és a számukra munkájukhoz, létfenntartásukhoz nélkülözhetetlen kedves állatok nyújtották élményüket.

A kiállítás anyaga:

SZOBROK
1.    Puli            36 cm    terrakotta
2.    Férfi akt        66 cm    terrakotta
3.    Csikó            20 cm    terrakotta
4.    Tehénfej    25 cm    terrakotta
5.    Ülő gyerek    8 cm    terrakotta
6.    Dömötör Miska fej    31 cm    terrakotta
7    Pincérnő    62 cm    terrakotta
8.    Szegfűs lány    60 cm    terrakotta    Szeged v   tul.
9.    Sárga ruhás lány    60 cm    terrakotta    Nemzeti Galeri"  tul.
10.    Ülő nő    35 cm    terrakotta    Dr   Varga L. tul.
11.    Mura    30 cm    terrakotta
12.    Lány    54 cm    terrakotta
13.    Fekvő fiú    56 cm    terrakotta
14.    Lófej    50 cm    kő
15.    Borjúfej    43 cm    kő                   Szalay F   túl.
16.    Malacfej    20 cm    kő
17    Fekvő borjú    80 cm    kő                  Hmvhely v   tul.
18.    Fekvő csikó    80 cm    kő
19.    Fiú csikóval    37 cm    gipsz
20.    Játszó mackók    23 cm    gipsz
21.    Kisborjú    18 cm    gipsz
22.    Két csikó    185 cm    gipsz             Mátraháza
23.    Mackó    160 cm    gipsz              Tiszasziget
24.    Csikó    165 cm    fém                Szeged v   tul.
25.    Lány    153 cm    gipsz
26.    Fiú    180 cm    gipsz
27    Birka    50 cm    gipsz             Mg. Techn. Hmvhely
28.    Lóitatás.  relief    65x40 cm    gipsz
29.    Felkelő csikó    20 cm    terrakotta
30.    Bikát vezető férfi    83x49 cm    terrakotta
31.    Anya gyermekével    64x121  cm    terrakotta   
32.    Fiúfej    23x30 cm    terrakotta
33—34. Fekete-vörös lófej        12 cm    2    db terrakotta
35.    Legelő csikó    16 cm    terrakotta
36.    Ülő nő        terrakotta
37    Ló    45x60 cm    gipsz
38.    Kutyakölyök   
   
    V    Á    Z    Á    K
39.    Váza    47 cm    kerámia
40.    Váza    47 cm    terrakotta
41.    Váza    61 cm   


    R    A    J    Z    O    K
1.    Anya gyerekkel    80x65 cm    szén
2.    Lóhátas    42x61 cm    pittkréta
3.    Bivaly    42x61 cm    szén
4.    Gyerekek    42x61 cm    ceruza
5.    Pincérlány    42x61 cm    ceruza
6.    Kéztanulmányok    42x61 cm    ceruza
7    Lányok    42x61 cm    ceruza
8.    Ülő nő háttal    42x61 cm    ceruza
9.    Asszony kapuban    42x61 cm    ceruza
10.    Játszó gyerekek    42x61 cm    ceruza
11.    Fürdőruhás  lányok    42x61 cm    ceruza
12.    Fogat    42x61 cm    barna pitt
13.    Emberpár    42x61 cm    ceruza
14.    Nő drapériával    42x61 cm    ceruza
15.    Női fejek    42x61 cm    ceruza
16.    Sportolók    42x61 cm    ceruza
17    Birkák    30x42 cm    barna pitt
18.    Bivaly (fekvő)    3Cx42 cm    szén
19.    Anya gyermekkel 2. sz.    24x42 cm    szén
20.    Drapériás férfi    30x42 cm    ceruza
21.    Tanulmány háttal 1. sz.    64x28 cm    ceruza
22.    Szoptató anya    22x42 cm    ceruza
23.    Fiú háttal    22x42 cm    ceruza
24.    Lófejek    30x42 cm    ceruza
25.    Fiúfej    30x42 cm    ceruza
26.    Gyerekfürdetés    30x42 cm    ceruza
27    Fekvő bika    30x42 cm    pitt
28.    D. M. portré    23x42 cm    ceruza
29.    Szakácsnők    30x42 cm    ceruza
30.    Női akt    30x17 cm    ceruza
31.    Pihenő lány    30x42 cm    ceruza
32.    Csikó    30x42 cm    ceruza
33.    Aranka    30x42 cm    ceruza
34.    Három fiúfej    30x42 cm    ceruza
35.    Tanulmány háttal  II. sz.    30x42 cm    ceruza
36.    Tanulmány háttal III. sz.    42x61 cm    ceruza
37    Asszonyfejek    43x45 cm    ceruza
38.    Női  akt    61x42 cm    ceruza        magántulajdon

Kapcsolódó oldalak, linkek:

•  Képek Samu Katalin kiállításáról a Hódmezővásárhely képekben c. weblapon (2008-as feltöltés)
•  Hódmezővásárhely hivatalos honlapján: Samu Katalin kiállítása
•  SAMU KATALIN szobrászművész alkotásaiból állandó bemutató nyílt  2002. december 20-án Mindszenten a könyvtár olvasótermében.
  Olvasó lány köztéri szobra a Tisza Művelődési Ház előtt látható. (forrás: Mindszent, "Helytörténeti Gyűjtemény")
• Mackó-szobra az óvoda udvarán
  Tiszasziget - korábbi nevén Ószentiván - http://szeged.celodin.hu/teltiszasziget.htm
•  Ajka:
  A tó szigetén áll Fekete István író bronz mellszobra, Borsos Miklós alkotása. A szobor körül látható az író állattörténeteinek szereplői közül Kele, Csí, Hu és Bogáncs, a szobrokat Samu Katalin készítette. http://hajo.sailing.hu/tura/ajka.htm       http://www.ajka.hu/main.php?ac=read_article&article=61&active_chapter=1&menu=1
• Két medvebocs c. szobra
  Fábiánsebestyén
  www.sulinet.hu/oroksegtar/data/megyek.../html/Fabiansebestyen.html

Szathmáry Gyöngyi - Hügeia - szobra (1984)

 A Hügeia című szobor felállítása a szegedi KÖJÁL előtt:

Délmagyar cikke:

Hügeia otthona

Hügeia, a görög mitológia egyik alakja, „Aszklepiosz lánya. Az egészség istennője, az egészség fenntartásának jelképe, az egészséget szolgáló tudomány szimbóluma. Szoboralakja nem véletlenül került hát a nemrégiben Újszegeden felépült impozáns Köjál-székház elé. Hügeia szegedi otthona a város építészetének és képzőművészetének egyik legutóbbi alkotása, tervezők és festők-szobrászok összefogásának, együttgondolkodásának szép példája" - állítja április 11-i cikkében Tandi Lajos.



A Hügeia-szobor „Szathmáry Gyöngyi Munkácsy-díjas szobrászművész alkotása.

http://www.delmagyar.hu/